Hazafelé kitekintettem a dombok, mezők közé, néztem a fákat, amint a körvonaluk élesen kirajzolódik az alkonyban. Bámultam a tájra, és azon gondolkoztam mit rontottam el. Születtem volna korábban, hogy most idősebb legyek? A személyi igazolványomban a születési dátum mellett tíz, húsz évvel korábbi szám lenne írva. Lehet hogy idősebb lennék, de a lelkem tizenhat lenne.Gondolom.
Érezted már, hogy egy emberről nem tudod, hogy mit gondolj? Nem tudod eldönteni, hogy mit érez, legszívesebben folyton azt kérdezgetnéd tőle, hogy "Mire gondolsz most?". Titokzatos, elrejti előled a valódi énjét, a tiszta, ártatlan énjét. Fogalmad sincs, hogy ki lehet valójában, mert így is épp elég ritkán találkoztok. Látod az életét, a körülményeit, de valójában te csak egy örökös kívülálló vagy számára. Egy olyan ember ő, akit ha megpillantasz,máris hajt a véred, hogy megismerd. Minden látni akarsz, mindent tudni akarsz. Képes vagy elmenni a végsőkig, hogy megtudd az igazat róla. Harcolsz,kihisztized hogy megismerd. De mégsem sikerül belelátni a lelkébe, hiszen ő annyira más, mint te.
Azt mondja, a szemed olyan, mint a parlagi sasé. Végiggondolod, és rájössz, hogy voltaképpen ennél szebb bókot még sosem kaptál, de valójában fogalmad sincs, hogy nézhet ki az a madár. Hazaérsz, rákeresel és találsz is pár képet. Hangosan felnevetsz, elképzeled magad amint a vállán ülsz, az ujjait a karmaid alá helyezi, majd felrepít. Szállsz szabadon az égen,az arcodba süvít a levegő,de hűséges vagy, visszatérsz hozzá.Vissza kell térned. Parce que tu l'aime. Toujours.
Már nem akarok több lenni. Jó nekem a tizenhat.Talán jó így is...Egy parlagi sasnál talán az is sok lehet, nem? Most már csak azt szeretném, ha tudnám, Ő mit gondol. De talán sosem tudom meg.
"Vannak olyan pillanatok, amikor az élet elválaszt egymástól bizonyos embereket, csupán azért, hogy mindketten rájöjjenek, mennyire fontosak egymásnak." Paulo Coelho
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése