"Ismered ezt a számot?"Kérdezte a lány, majd halkan dúdolni kezdte Bob Dylan slágerét. Apró mosoly szökött az arcára, szemei felcsillantak. Boldognak tűnt.De a srác csak bambán nézett rá, üres tekintettel próbált figyelni a lányra. Mindeközben a dúdolás lassan énekléssé alakult. Egyre magabiztosabban dalolt a lány, de a fiú még mindig ridegen fogadta a közeledését. A lány felállt, bizonytalanul, botladozva táncolni kezdett. Egyik lábát a másik mellé helyezte, éppúgy mintha csak sétálna. Kezeivel ügyetlenül kapálózott, de neki még ez is jól állt. Végig a srác arcát fürkészte, de az csak bámult maga elé, és nem mozdult. A fiú látóterében egy kézfej tűnt fel: a lány keze. Táncolni hívta, szórakozni, mulatni, főként felejteni. A lány még mindig énekelt, mire a pillanat hirtelen hevében a srác feláll, két keze közé fogta a lány arcát és lélegzetét a lányéhoz igazította. Egyik kezét leeresztette, átkarolta vele a lány derekát, a másik mezével a lány karjáért nyúlt. Mindeközben végig egymásra néztek, és a lány tovább dalolt. Lassan, bizonytalanul elkezdtek táncolni, ritmusosan. A srác a pillanat apró töredéke alatt elfordította az arcát, majd visszanézett a lányra és megszólalt: "Sajnálom, de nem tudok angolul."
"I’m walkin’ down that long, lonesome road, babe
Where I’m bound, I can’t tell
But goodbye’s too good a word, gal
So I’ll just say fare thee well
I ain’t sayin’ you treated me unkind
You could have done better but I don’t mind
You just kinda wasted my precious time
But don’t think twice, it’s all right"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése