Délután

Arcomon béke, hajamban ezer napsugár, ajkamon a tükröződő burgundi vörös tető, szemeimben a macskám kacarászó tekintete. Ilyen egy délután nyáron. Egészen addig, míg meg nem érkezel.
Lágy szellő formájában délután, kopogó, titkos zajként éjjel, édes kávéillatként reggel- így látogatsz meg mindennap. Messze vagy, de igazán közel is.
Befurakodsz, láthatatlanul helyet csinálsz magadnak a lelkemben, aztán elköltözöm a szívembe. Most is itt vagy, figyelsz, látsz, örülsz velem az éjszakának, könnyeimet láthatatlanul itatod fel. Forró arcom hűvös kezeddel hűtöd nyáron, télen jeges vonásaimba viszel egy pillanat alatt életet forró voltoddal. Mindenhol Te vagy: a pattogó villanykörte éjjel, a roskadozó szobainas, a levelét hullajtó virág és a porosodó váza. Mind Te vagy.
Délután kergetsz a hűs pázsiton, játszol velem, epret, málnát, cseresznyét kínálsz- persze é elfogadom. Ha éretlen szemet kapok, azt is elveszek, hátam mögé rejtem, majd örök emlékként elteszem.
Mert Tőled kaptam.

doriNorma

Gyermekként az ember azt hiszi, hogy felnőttfejjel mindent másként lehet majd csinálni. Nem számít majd napszak, elkötelezettség, szerelem, háború, szokás se jog. Persze hinni kell, a hit -akármibe is veted azt- fontos. Ha reálisan tekintesz az életedre, rájössz, ahhoz, hogy az előbb felvetett állítást megcáfold, előtte fel kell nőnöd. És nem egyszerű felnőni sem.
Nem egyszerű a manapság elfogadott tökéletlen és valószerűtlen emberi normáknak megfelelni és eleget tenni. Sőt, mindemellett még felesleges is, úgyis mindenki más igények alapján él. Szeretném, ha meg tudnám határozni a saját igényeim és szükségeim által előre felállított normát. A saját egyszerű és hálátlan kis életem által kijelölt utat, amiről letérve bűn, harag és bosszúság kísér utamon. De nem: a doriNormák majd láthatatlanul is fogják a kezemet és ismeretlen ismerősökbe költöznek alkalmanként, hogy bennük és általuk segítsenek engem. Azért jó lenne, ha néha valakibe hosszabb ideig égne a Norma.
Nem akarok vakon, a sötétben tapogatózva lépdelni, botladozni az utamon. Magabiztosan, előretörve szeretnék bejárni mindent, ami lehetséges. Látni az embereket sírni, nevetni, játszani, boldognak, önfeledten kacarászónak és szépnek.
Hívom a "normám".

publikáció

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. Íme:

"A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket...", avagy nemzetközi világranglista FAWR íjászverseny Kaposváron


A magyarság történelmében, csakúgy, mint az angolokéban is, nagy szerepet játszott az íjászat. Népünk már évszázadokkal ezelőtt híres volt egyedi és sajátos harcmodoráról, amelyet a mai kor Tell Vilmosai és Robin Hood-jai igyekeznek továbbvinni. Ennek ellenére nehéz az íjászatban nem túl jártas laikusoknak erről a sportról beszélni, csakúgy, mint más ősi eredetű tevékenységről. Azonban ha valaki bekerül ebbe a körbe, az bizonyára megszereti, és sosem felejti el ezt a sportot. Mindezt bizonyították azok az íjászok, akik a múlt hétvégén ellátogattak a kaposvári Tókaji Parkerdőbe, és részt vettek a Kapos Íjász Egyesület nagy múltra visszatekintő, hagyományos terepversenyén.
A verseny előtti héten már javában zajlottak az előmunkálatok: az egyesület tagjai az erdőt tisztították, célokat helyeztek el, a könnyebb tájékozódás érdekében szalagokkal jelölték az útvonalat. Mindeközben készültek a díjak, az oklevelek, a külön meglepetések is. Az egyesület tagjai, az elnök, Fehér János vezetésével készítették a pályát a kétnapos, már-már hagyományos íjászverseny helyszínéül szolgáló erdőben.
Szombat reggel kezdetét vette a kétnapos verseny. A terep természetesen idén sem volt egyszerű: míg tavaly a hatalmas, elviselhetetlen hőséggel kellett az elszánt íjászoknak szembenézni, addig idén az előzetes viharok, esőzések okozta károk jelentettek nagyobb akadályt. Ennek ellenére a megmérettetésen tizenkettő egyesület vett részt, köztük kiemelkedő teljesítménnyel a Kapos Íjász Egyesület. A verseny fényét emelte többek között az, hogy az idei terep világbajnokságon (ami Visegrádon kerül megrendezésre) résztvevő válogatott kerettagok közül többen ellátogattak Kaposvárra versenyezni. Nemzetközi verseny lévén a biztonságtechnikai ellenőrök, más szóval a bírók sem maradhattak el: a terepet Fehér János és Vidéki István biztosították. Ők ketten figyeltek a verseny tisztaságára, és állandó jelleggel őrizték a terepet, néhol - szükség esetén- korrigáltak, javítottak az előre megtervezett úton. Hosszú várakozás után, három óra felé érkeztek az első, igencsak éhes és fáradt csapatok a táborhelyre. Ebéd, és kaposvári ismerősök várták őket (talán ennek köszönhetően járnak vissza évről évre). Miután az összes csapat leadta a beíró tömbjét, az egyesület "pályaátépítő" brigádja kivonult az erdőbe, és átkarózta, átmérte a távokat mind a 24 célon.
Elindult a második nap, kicsit fáradtabban, kimerültebben, ám annál nagyobb lelkesedéssel az íjászok részéről. Míg szombaton a jelöletlen, általában kicsivel rövidebb távokat lőtték, addig vasárnap a jelölt, helyenként 50 métert meghaladó távokat kellett teljesíteni az íjászoknak. Hamar beérkeztek a csapatok, ezáltal hamar kiosztásra kerültek a díjak, oklevelek, különdíjak, jutalmak és apró meglepetések. A megérdemelt jutalmak kiosztásával és tombolasorsolással zártuk le a kétnapos kaposvári versenyt.
Úgy gondolom, hogy külső, nem kaposvári versenyző szemmel lehet igazán reális képet alkotni az egyesület versenyéről. Az egyik ismert, íjászok által kedvelt weboldalon Gombor László (aki szintén lelkes íjfeszítő) a következőt írja versenyünkről: "A somogyi betyárok kitették a lelküket, hogy a róluk kialakult kép változatlan maradjon. Az maradt. ". Azt hiszem, ez kellően nagy elégtétel ahhoz, hogy azt állíthassam: elégedett lehet az egyesület, jó minőségű, kellemes és biztonságos versenyt biztosítottunk az összes versenyzőnek.

satilevelek

Szeretnék megosztani mindent Veled, amit csak lehetséges. Az eddigi, és a későbbi életemet is. Nem szeretném, ha elhagynál, porba tipornál, kizsigerelnél. Bízom benne, hogy nem ezt teszed majd, bár az eszem azt súgja álljak meg itt és most. Amíg még nem késő.
De mi történek, ha nem állok meg időben? Ha majd kicsúszik minden a talpam alól, eltűnik a boldogság, a nyugalom, és helyettük félelem és zavarodottság költözik a lelkembe... és én megint nem tudom, mit csináljak.
Akkor és ott segíts majd.

bátorság kellene...

Csak azt bánom, hogy nem vagyok elég bátor. Nincs elég vakmerőség bennem ahhoz, hogy higgyek bennünk. Nincs elég erőm és kitartásom ahhoz, hogy akármit elhiggyek rólunk.
Bátornak és önfeledten boldognak kellene lennem melletted, de én még attól is félek, hogy valójában ki vagy. Persze Te is hibás vagy: miért nem mondod, mit akarsz. Azt hittem, nem kell majd kérnem hasonlókat, bár titkon tudtam...
Mondd, miért nem vagyok elég bátor? Mit tegyek, ha le szeretnék ugrani a szikláról, de félek, vajon mi vár lent, a hegyek alján és tartok attól, hogy sosem mehetek vissza a hegytetőre?
Kérlek, ne kímélj. Inkább hagyj el, minthogy kábíts.

barátságból szerelem...

Megismertelek. Mintha tegnap lett volna: magas, erős férfi voltál, én az ajkaidat néztem, ittam szavaidat. Emlékszem, együtt mosolyogtunk, és te a szemembe néztél. Megbabonáztál. Nem érdekelt a külvilág, erős védőburkot képeztem magam köré. Ez a vékony hártya védett meg a támadásoktól, amit érted kaptam. Kiszűrtem a kritikákat, a sanda mosolyokat, a kíváncsi tekinteteket. Vitatkoztunk, diskuráltunk vágyakról, álmokról, világról, művészetről, szerelemről és magunkról.

Összebarátkoztunk. Bíztál bennem, érdeklődtél irántam, vágytál arra, hogy beszélhessünk. Mégsem beszélhettünk a szó szoros értelmében, hiszen csak írtam neked, róttam a sorokat és vártam a véleményedet. Nem veszekedtünk, tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Aztán először leírtam a bűvös szót: szeretlek.

Beléd szerettem. Változott a szám, személy, már egyes számban kell beszélnem. Vágytam rád. Mindenképpen látni akartalak, kisírtam magamból a csalódottságomat. Tudtam, hogy messze vagy, de mégsem akartalak elveszíteni...

Aztán fogytak a sorok. Már a végét jártuk, de nem adtam fel. Ez az örök harcom, amit kijelöltek nekem. Ebben biztos vagyok.

És most itt tartok. Az egészet elkezdem egyes szám első személyben elölről...

Ahogy tetszik

Ahogy az időjárás, úgy a szívem is melegszik.
Ahogy a gyerekzsivaj a játszótéren, úgy a háború is felerősödik.
Ahogy a poros, háborúban őrlődő katona, úgy vágyom én is a gyengédségre.
Ahogy a tovaszálló madarak, úgy szeretnék én is szabad lenni.
Ahogy a kék tenger örvénylő morajlása a part mellett, úgy hallatom a hangom én is.
Ahogy az új könyvek ujjszaggató lapjai, úgy bántalak én téged.
Ahogy a kacagó kisgyermek felnőtt férfiú lesz, úgy változom én is.
Ahogy a forgó világ folytonos mozgása, úgy szeretnélek megszokni téged.
Ahogy a börtön rabja a szabadságra, úgy vágyom én rád.

június 26./2010/