Megismertelek. Mintha tegnap lett volna: magas, erős férfi voltál, én az ajkaidat néztem, ittam szavaidat. Emlékszem, együtt mosolyogtunk, és te a szemembe néztél. Megbabonáztál. Nem érdekelt a külvilág, erős védőburkot képeztem magam köré. Ez a vékony hártya védett meg a támadásoktól, amit érted kaptam. Kiszűrtem a kritikákat, a sanda mosolyokat, a kíváncsi tekinteteket. Vitatkoztunk, diskuráltunk vágyakról, álmokról, világról, művészetről, szerelemről és magunkról.
Összebarátkoztunk. Bíztál bennem, érdeklődtél irántam, vágytál arra, hogy beszélhessünk. Mégsem beszélhettünk a szó szoros értelmében, hiszen csak írtam neked, róttam a sorokat és vártam a véleményedet. Nem veszekedtünk, tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Aztán először leírtam a bűvös szót: szeretlek.
Beléd szerettem. Változott a szám, személy, már egyes számban kell beszélnem. Vágytam rád. Mindenképpen látni akartalak, kisírtam magamból a csalódottságomat. Tudtam, hogy messze vagy, de mégsem akartalak elveszíteni...
Aztán fogytak a sorok. Már a végét jártuk, de nem adtam fel. Ez az örök harcom, amit kijelöltek nekem. Ebben biztos vagyok.
És most itt tartok. Az egészet elkezdem egyes szám első személyben elölről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése