Tétova lélek

Én tényleg nem tudom megköszönni neked igazán,
hogy amikor azt hiszem, összeomlok, nem igaz már,
mert a saját börtönömnek vagyok a nyomorult rabja,
akinek a gyomrában ott lapul a cellazár kulcsa.
De te jössz és felszabadítasz, mint egy erő, kiragadsz,
és én nem leszek más, csak egy tétova lélek, ha hagysz,
aki érted él és neked ad, mert ugyanazt kapom, amit adok,
mert te megvédesz, megtorolsz, megszeretsz, veled halok.

Fényed vagyok

Egy pillanatnyi fény vagyok, egy szelíd sugárral: ez a csóva rád mutat, téged világít meg, őriz, és őriztet, éltet mindörökké, mert ez egy örök játék, egy végeláthatatlan játék, amit mi ketten játszunk. Én vagyok a fényed, te pedig a világosságom tárgya.

Felejteni akarok

Az óramutatók táncolnak, a fények villannak, a molekuláid, a sejtjeid csak engem akarnak, megtartani akarlak, a tested vágya nem zavarhat,

csak élvezem, mert már te vagy az életem, az egyetlen gond, hogy féltelek, én így még nem éltem, hogy ennyire megszerettem a rosszat,

sosem akartam én, de mikor veled egy kupacba hordott a szél, én azt hittem végre vége, kérlek, csak legyen már béke,

odabenn, a háborgó szívben, legyen végre gyógyír ez a szerelem, hadd próbáljam fel az új színem, hadd csodáljam a legszebb tested, hadd éljek

a bűnös emlék nélkül, kérlek hagyjon el végül,

ez a mocskos látomás, legyen ez a végállomás,

legyen ez egy örök nász

soha többet gyász!

Elbocsátó, szép üzenet (késéssel, de annál nagyobb őszinteséggel)

Azt hiszed, megtörtél, hogy elestem, hogy többet nem állok fel, a padlón maradok, összeomlok, összetörök, megsemmisülök. Azt hiszed, nélküled nem létezem, pedig ha látnád, milyen lettem. Kérges lett a lelkem, ezért kaptam még egy esélyt arra, hogy megtanuljam értékelni a szépet és a jót, kaptam egy lehetőséget, hogy megmutassam, ki vagyok, és ki lehetek még. Erősebb lettem, fokozatosan nőtt bennem a tettvágy, és mindennél jobban várom, hogy végre kitörjek. Hogy végre szabaduljon rab lelkem, hogy elnyerjem azt az átkozott feloldozást, ami nélkül semmi vagyok, ami a kulcs az életben maradáshoz. Minden erőmmel ordítanám neked azt, hogy mennyire fájt, amikor megütöttél: nem kívül, a húsban, hanem ott bent, nagyon mélyen, ahol senki sem látja, csak én érzem. Üvölteném, hogy mindenki tudja, nem voltam én más, csak egy eszköz, amely pillanatnyi eufóriát okozott neked, egy röpke kis orgazmust. Most nézz rám, lásd meg, hogy ki vagyok, hogy milyen parányi örömforrás lettem, milyen kis apró, törékeny bogár, amely lámpaüvegnek repül, mert elvakítja a fény. Nézd, ez mind lettem én, de nem neked: egy látomás, mely egy életen át elkísér, egy szenvedő óra, mely nem hátrál, nem fél, nem ordít, nem kérked, csak önmagában öl.

Ez lettem én, egy erős, független, szabad lélek, aki megtalálta a boldogság kulcsát. Törékeny, illékony, furcsa kis csoda ez, de én azt hiszem, megérdemlem, hogy végre megtanuljam, hogyan őrizhetem meg örökké. Itt ígérem, hogy megőrzöm.

A tűzzel játszom - Új könyv

Az elmúlt fél év elég nehéz volt számomra: a megfelelni vágyás mellett az életemben nagyon hirtelen cserélődtek az emberek, a helyszínek és a hozzájuk tartozó érzések. Sokszor éreztem úgy, nem tudok megtenni bizonyos dolgokat, nem vagyok elég erős, kitartó és elszánt.

Csupán csak a felismerésre vártam: sokkal többre képes vagyok, mint valaha.

Ezt követően megírtam a második könyvemet, amely már sokkal egészebb, sokkal tartalmasabb, mint az előző. Új kiadót kerestem, nagyot álmodtam most már.

A kötet verseket tartalmaz, melyeket ciklusokba rendeztem és tartalmilag kategorizáltam. A tűzzel játszom egy szerelmi történeten fut végig, bemutatja a megismerkedést, az első együtt töltött órákat, a túlfűtött vágyat, amellyel vágyunk a partnerünkre, és végül a legszentebb intézményt, a házasságot.

A kötet ajánlását Turbuly Lilla, költő, író, kritikus írta, így ez a kötet szakmailag is megállja a helyét.

A gyönyörű szerelmes rajzok és grafikák Hendzsel Ilona keze munkái, a kötet a rajzoktól lesz igazán értékes és nagyon szép.

A kötet hamarosan megjelenik, remélem mindenkinek tetszeni fog, olvasásában örömet leltek.

Mérföldkövek, állomások

Az ember néha eltöpreng, elgondolkozik, számot vet az életével, a sikereivel, a vágyaival és a lehetőségeivel. Néha meg kell hogy álljunk, és mélyen magunkba kell nézni: meg kell találnunk az életünk valódi értelmét, az erőt, ami hajt bennünket tovább a céljaink felé. Ez az erő minden ember szívében ott rejlik, minden egyes apró hajszálérben ott táncol és végeláthatatlanul buzog, és egyszer, egy váratlan pillanatban feltör, és a felszínen él tovább elevenen.

Őrülten dobban a szívünk, amikor megérezzük ezt a csodát, amikor először folyik a vér úgy az ereinkben. Először kicsit megijedünk, meghátrálunk, aztán az euforikus boldogságból kitörve magunkhoz öleljük a világot, mindenhol és mindenkinek azt súgjuk, mondjuk, ordítjuk: szeretek szeretni, mert nincs más az életben, ami akkora örömöt okozna, mint a legszentebb csoda, a szeretet...

Igen, néha számot vetünk, fontossági sorrendet állítunk fel, mérlegelünk, hogy ki a fontos, és kiért milyen kockázatot érdemes vállalni. Aztán pofonként csap meg a felismerés szele bennünket: lehet, hogy sokkal jobban szeretünk valakit, mint amennyire gondoltuk.

(A 18. mérföldkövemhez érve sem érzem magam érettebbnek, se szebbnek, felnőttebbnek, nőibbnek, semmi sem változott, csak eggyel többet éltem, eggyel lettem emberibb. Viszont végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt az állomását az életemnek olyanokkal tölthettem, akik fontosak, kiváltképpen a legfontosabb, titkos erővel, Gergővel. Nagyon megfoghatatlan és furcsa érzés. Köszönöm.)

Amit a szerelemről tudok II.

Együtt várjuk a legszentebb csodát, azt a pillanatot, amikor minden vágyunk összeér és eggyé válik, amikor nincs szebb dolog a világon, csak az a perc. Nem bánunk semmit, nem félünk, nem vagyunk megkeseredettek, sem öregek, nagyok vagyunk, nagyon nagyok- ketten. A percek halovány képmásaiként táncolunk a havas utcában, látomások vagyunk, el-el tünedező látomások, akiket csak az igazán szerető és szeretve lévő emberek láthatnak. Lebegünk az általunk felépített torz és tiszta világban, arra várva, hogy valami megtörje a csendet. Valami földöntúli, ismeretlen erő, amely a pokolba taszít, és a mennybe repít egyidejűleg. Meghatva állunk és várunk a jöttére, elfelejtve az élet valódi értelmét. Dolgozunk, sietünk, rohanva éljük át legszebb perceket, pedig időt kellene szánnunk a boldogságra. Halmozzuk a semmitérő élvezeteket, a legértékesebb órákat viszont hamar eldobjuk magunktól.

Mikor a csoda eljön, és végre szerelembe esünk, akkor sem az örömre összepontosítunk, sokkal inkább a félelemre. Félünk, hogy mikor lesz vége az áldott állapotnak, hogy mikor jön a megváltó üstökös, amely észhez térít minket. Bizonyítjuk és bizonyíttatjuk a szerelmünket, pedig felesleges. Érezni kell, mert az érzést semmi és senki nem tagadhatja meg tőlünk, az örökké -az üstökös után- is élni fog az emlékezetünkben, a zsigereinkbe lesz kódolva, még akkor is, ha már azt hittük, rég' elfelejtettük.

Éppen ezért sokkal egyszerűbb megőriznünk a szerelem legelevenebb emlékképeit, a csókokat, a titkokat és a közös, havas táncokat.