A tűzzel játszom - Új könyv

Az elmúlt fél év elég nehéz volt számomra: a megfelelni vágyás mellett az életemben nagyon hirtelen cserélődtek az emberek, a helyszínek és a hozzájuk tartozó érzések. Sokszor éreztem úgy, nem tudok megtenni bizonyos dolgokat, nem vagyok elég erős, kitartó és elszánt.

Csupán csak a felismerésre vártam: sokkal többre képes vagyok, mint valaha.

Ezt követően megírtam a második könyvemet, amely már sokkal egészebb, sokkal tartalmasabb, mint az előző. Új kiadót kerestem, nagyot álmodtam most már.

A kötet verseket tartalmaz, melyeket ciklusokba rendeztem és tartalmilag kategorizáltam. A tűzzel játszom egy szerelmi történeten fut végig, bemutatja a megismerkedést, az első együtt töltött órákat, a túlfűtött vágyat, amellyel vágyunk a partnerünkre, és végül a legszentebb intézményt, a házasságot.

A kötet ajánlását Turbuly Lilla, költő, író, kritikus írta, így ez a kötet szakmailag is megállja a helyét.

A gyönyörű szerelmes rajzok és grafikák Hendzsel Ilona keze munkái, a kötet a rajzoktól lesz igazán értékes és nagyon szép.

A kötet hamarosan megjelenik, remélem mindenkinek tetszeni fog, olvasásában örömet leltek.

Mérföldkövek, állomások

Az ember néha eltöpreng, elgondolkozik, számot vet az életével, a sikereivel, a vágyaival és a lehetőségeivel. Néha meg kell hogy álljunk, és mélyen magunkba kell nézni: meg kell találnunk az életünk valódi értelmét, az erőt, ami hajt bennünket tovább a céljaink felé. Ez az erő minden ember szívében ott rejlik, minden egyes apró hajszálérben ott táncol és végeláthatatlanul buzog, és egyszer, egy váratlan pillanatban feltör, és a felszínen él tovább elevenen.

Őrülten dobban a szívünk, amikor megérezzük ezt a csodát, amikor először folyik a vér úgy az ereinkben. Először kicsit megijedünk, meghátrálunk, aztán az euforikus boldogságból kitörve magunkhoz öleljük a világot, mindenhol és mindenkinek azt súgjuk, mondjuk, ordítjuk: szeretek szeretni, mert nincs más az életben, ami akkora örömöt okozna, mint a legszentebb csoda, a szeretet...

Igen, néha számot vetünk, fontossági sorrendet állítunk fel, mérlegelünk, hogy ki a fontos, és kiért milyen kockázatot érdemes vállalni. Aztán pofonként csap meg a felismerés szele bennünket: lehet, hogy sokkal jobban szeretünk valakit, mint amennyire gondoltuk.

(A 18. mérföldkövemhez érve sem érzem magam érettebbnek, se szebbnek, felnőttebbnek, nőibbnek, semmi sem változott, csak eggyel többet éltem, eggyel lettem emberibb. Viszont végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt az állomását az életemnek olyanokkal tölthettem, akik fontosak, kiváltképpen a legfontosabb, titkos erővel, Gergővel. Nagyon megfoghatatlan és furcsa érzés. Köszönöm.)

Amit a szerelemről tudok II.

Együtt várjuk a legszentebb csodát, azt a pillanatot, amikor minden vágyunk összeér és eggyé válik, amikor nincs szebb dolog a világon, csak az a perc. Nem bánunk semmit, nem félünk, nem vagyunk megkeseredettek, sem öregek, nagyok vagyunk, nagyon nagyok- ketten. A percek halovány képmásaiként táncolunk a havas utcában, látomások vagyunk, el-el tünedező látomások, akiket csak az igazán szerető és szeretve lévő emberek láthatnak. Lebegünk az általunk felépített torz és tiszta világban, arra várva, hogy valami megtörje a csendet. Valami földöntúli, ismeretlen erő, amely a pokolba taszít, és a mennybe repít egyidejűleg. Meghatva állunk és várunk a jöttére, elfelejtve az élet valódi értelmét. Dolgozunk, sietünk, rohanva éljük át legszebb perceket, pedig időt kellene szánnunk a boldogságra. Halmozzuk a semmitérő élvezeteket, a legértékesebb órákat viszont hamar eldobjuk magunktól.

Mikor a csoda eljön, és végre szerelembe esünk, akkor sem az örömre összepontosítunk, sokkal inkább a félelemre. Félünk, hogy mikor lesz vége az áldott állapotnak, hogy mikor jön a megváltó üstökös, amely észhez térít minket. Bizonyítjuk és bizonyíttatjuk a szerelmünket, pedig felesleges. Érezni kell, mert az érzést semmi és senki nem tagadhatja meg tőlünk, az örökké -az üstökös után- is élni fog az emlékezetünkben, a zsigereinkbe lesz kódolva, még akkor is, ha már azt hittük, rég' elfelejtettük.

Éppen ezért sokkal egyszerűbb megőriznünk a szerelem legelevenebb emlékképeit, a csókokat, a titkokat és a közös, havas táncokat.

Örömtánc (az érzékek háborúja)

Csend van. Csak a tested játszik az enyémmel, kecsesen járjuk a magunk táncát, az ágyon a levegőben, a falon, mindegy hogy hol, csak egy számít: mi ketten. Izzik a homlokodon a kéj minden apró cseppje, ordít a tested, velem akarja, csak velem. Őrültek vagyunk, rohanunk a közös cél felé, dübörögnek a vágy kéjes lovai az öröm egén, majd lassan, és egyre biztosabban tör ránk a mély, ösztönös lényünk. Óriási zaj lett, zuhog a fülem mellett a hangod, a leheletedet érzem.
Megmenekültünk, együtt vagyunk. A föld is beleremegett, kirobbant az érzés, a pillanat, a legszentebb csoda.

(Nekem a huszonkettedik, Neked a második.)

Találkozásokra

épp időben találtalak meg,
nem jöttél túl korán, se későn,
pont jókor voltál jó helyen,
a szerelem rád várt, nincs késő.

épp jókor jöttél: már várt
téged a meleg szoba, a szívem,
s most örül, csordul a vágy,
mert itt vagy, újra itt, szerelem.

épp időben találtalak meg,
a helyed már megvolt,
csak a jöttödre vártam, nem
akartam nélküled élni, sehol.

Téged nagyon

Hajnal van, az óra az előbb ütött hármat. A redőny résein keresztül pislog be a szobába a villanyoszlop halovány, altató fénye. Felülök az ágyban, a forró takaró lecsúszik mellém a földre, valami zavaros után kutatok buzgón. A tenyeremet biztosan húzom végig a lepedőn vakon maszatolok a hűvös szobában.

Abbahagyom a keresést. Csendet teremtek magam köré, füleim élesen hegyezem, majd a szememmel fókuszálok a tárgyakra a sötét szobában. Gerinced egyenes sínpárként rajzolódik ki az ágy másik felén, hajad kusza látomásként éled bennem újra. Lehet, hogy csak álmodom? Az nem lehet, hogy te itt, az óra most ütötte a negyediket.

A legszebb ember vagy, akit valaha láttam. Erős, mégis kecses termetű. Mérnöki pontossággal rajzolták meg minden egyes tökéletes vonalad, minden apró rostot és izmot benned. Minden pillanatban lenyűgöz a tökéletességed.
Megmozdulsz, beleremeg a tér, a szívemet valami furcsa érzés üti meg, minden bizonnyal el fogok ájulni. Érzem az illatod, a varázslatot, nem tiltakozom, álomba zuhanok.

Furcsa fények játszanak az arcomon, a szobába világosság költözött. Te óvón ülsz felettem, nézed az arcom, kezeddel a derekamon játszol. Kinyitom a szemem, elmosolyodsz, nem értem: tényleg itt ültél, és engem néztél?

A pillanat okozta kábulattól felülök az ágyon, az öledbe bújok, és hosszan, forrón és szerelmesen suttogok a füledbe: téged nagyon.

A hold-szerelem

a hold fent szalad a hosszú, fekete égen,
fent eregeti végtelen szárnyát,
elröpül a tengerekre, vízre száll, majd a világok
találkozásánál veled hál,
megszeret, megtorol, érted harcol,
neked világít rendületlen,
nem bánt, nem ostromol, csak félt, nagyon szeret,
elringat a pokolba, felrepít a mennybe,
megriaszt, megrémít, szerelembe ejt,
azt hiszed véged, pedig most kezdődik csak az élet,
veled szeretkezik, az égbolt beleremeg, viharok váltják egymást,
nagy a szenvedély,
nincs szenvedés,

béke,
szerelem,
tűz,

és mély, őszinte, igazi.
A hold tánca az égen egyre világosabb, egyre kerekebb, a szerelme kibontakozni látszik, és a fény mindent, és mindenkit eláraszt.