Küzdök. Egész életemben küzdöttem és azt hiszem, hogy mindvégig küzdeni is fogok. Küzdeni az ellen, hogy olyasvalaki legyek, aki nem lehetek, vagy bizonyos feltételek miatt egyszerűen nem merek. Nem lehetek sportolónő, mert elbotlom, amint kilépek az utcára, mert pillanatok, sőt pillanatok töredéke is elég nekem ahhoz, hogy magamban vagy másban kárt tegyek. Nem lehetek író, mert tehetségem csekély mindahhoz, hogy egy olyan szakmát űzzek, amelyben sajnos már sok, túl sok firkász ( a szó szerinti értelemben) kapott helyet.
Őrlődöm, és őrlődni is fogok mindvégig, amíg meg nem halok. Őrlődöm majd a választásaimért. A döntéseimért, amelyeket én magam hoztam, a pillanat hevében, a döntés sürgősségének terhétől roskadozva. Roskadozva faltam gyalog a kilométereket, hallgattam, ahogy őrültnek kiáltottak, és csodálkoztam, mikor furcsán néztek rám. Figyeltem minden apró neszre, minden lehetőségre, minden megcsillanó fényszikrára, kavargó gondolataim sűrű fonalára. "Próbáltam súgni, szájon és fülöm, mindnyájotoknak, egyenként, külön." Mégse segít senki, nincs is miért, hiszen nem éri meg. Nem éri meg odafigyelni rám, törődni velem, gondoskodni rólam. Vágyak, remények és boldogtalanság időszaka ez. Ez elég vicces; olyan leszek mint egy politikus. Címszavakban, tagoltan beszélek. Vajon adott az a tény is, hogy politikus sem lehetek?
Nem vagyok különleges, mindenkinek vannak problémái. Mindenki elfoglalt, nyűgös, ideges. Senki sem boldog. Nem akarok más lenni, inkább maradok szomorú. És nagyon reménytelen.
"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése