A mai napon elhatároztam, hogy rendszerezni fogom azokat a pályázatokat, amelyekre küldtem be munkát. Miután az Esélyek Háza által kiírt pályázaton első helyet értem el, így mély meglepődéssel és kicsattanó örömmel fogadtam, hogy az Oriflame Magyarország által kiírt "Egy fa élete" című pályázaton, közel 500 pályamű közül én harmadik helyezést értem el. Elmondhatatlanul boldog és elégedett vagyok.
Ezúton gratulálok az esélyegyenlőséges pályázaton, novella kategóriában nyertes Takács Dórinak.
Alább olvashatjátok az "Egy fa élete" pályázati munkám.
Az életem
Apró, kerek micsodaként zuhantam a földre. Hosszú, szeles napok követték egymást folytonosan, nekem nem volt más teendőm, mint várni. Vártam, hogy eljöjjön a hófehér, sűrű dunyhám, vártam, hogy jég borítsa a várost. Párnám a hideg föld, takaróm a puha hó volt.
A hónapok gyorsan váltották egymást: az idő egyre jobbra fordult. Éreztem, ahogy külső burkom meghasad, a tavaszi napfény melengeti aprócska gyökerem. Az idő múlásával egyre jobban belekapaszkodtam a földbe, erősen, biztosan tartottam magam. Újabb hasadást éreztem: zöldellő száram kibújt, mosolyogva a napfény felé fordult. A szívemben éreztem a tavasz legforróbb erejét. Csodálatos érzés volt: éreztem, egyre nagyobb és nagyobb leszek, mégsem ezért küzdöttem, sokkal inkább a fény forrását akartam elérni. Kitörtem a föld fogságából, és elindultam életem rögös útján.
Növekedésem során egy hosszú, örökös változáson mentem keresztül. Eleinte minden apró fuvallat képes volt megingatni- gyenge, erőtlen voltam. Egymagam álltam a tar puszta közepén, barátom, társam nem volt. Akkor és ott életemben először igazán féltem: nem tudtam, elég erős vagyok-e a túléléshez. Aztán az idő engem igazolt. Egyre szélesebb, egyre terebélyesebb lettem, az évgyűrűim száma fokozatosan nőtt, míg lassan elérte az ötvenet. Vastag, sötétbarna kérgem alatt szilárd testemben folyt az életerőm, az örök táplálékom: a víz. Ínséges időkben kevesebb jutott, de a viharok tarkította időszakokban bőségesen ellátott a természet tápanyaggal. Én –önző módon- annyira el voltam foglalva saját változásaimmal, hogy észre sem vettem: szomszédjaim lettek. Lehajló ágú fűzfák, apró cserjék nőttek a területen, a régi, kopár pusztának csak az emlékezetemben maradt nyoma. Az évek hirtelen pillanatokká tömörültek és én csak azt vettem észre, hogy egy gazdag, színpompás erdő közepén állok.
Pár hét múlva látogatóink érkeztek. Az egész erdő a kihalás szélén állt, szörnyű szúk ettek minket. Az az érzés semmihez sem fogható: erőszakkal kiszakítják a táplálékot biztosító járatainkat, borzalmas kárt okozva mozdulatlan testünknek. Ekkor jöttek a megmentőink: egy sereg fakopáncs. Éles csőrükkel kivájták a gyilkosokat és örökre száműzték őket. Hálánk jeléül ágaink puha védelmét és biztonságát kínáltuk, melyet ők szeretetteljesen elfogadtak.
Aztán eljött a tavasz. Gyermekkorom emléke még elevenen élt bennem az első napsugárról: tisztán emlékeztem az első hasadásomra, a boldogságra. A tavasz ismét forrón köszöntött be, a nap melengető kezének érintésétől ágaink rügyre fakadtak. Én is virágba borultam: büszkén álltam az erdő közepén, rózsaszín virágaim gyönyörűek voltam. A nyári hőségben szomszédjaim ágain érett gyümölcsök csüngtek: forró húsú barackok, édes ízű almák.
Telt-múlt az idő, és én megöregedtem. Már a százhuszadik évgyűrűm képződött, mikor azt vettem észre, hogy a körülöttem állók megfogyatkoztak, az ég szürkésre változott a megszokott kék után. Füst gomolygott legmagasabb ágaim felett, a közelben hulladékégetőt építettek. Szomorú voltam, az ágaimon lakó madarak mind elköltöztek, az erdei állatok riadtan elmenekültek. Minket, fákat, a gyökerünk kötött a földhöz. A sorsunk a kötöttségünkben nyilvánult meg.
Megfogyatkozott az erdő. Nem maradt élet, csupán farönkök állnak elhagyatva a földön. A kivágott fák sorba rendezve egy autó hátuljában haldoklanak. Ismét kopár minden, rajtam kívül hárman állnak még. És én nem hallok mást, mint az élesen csattogó láncfűrész pusztító zaját. Félek.
A hónapok gyorsan váltották egymást: az idő egyre jobbra fordult. Éreztem, ahogy külső burkom meghasad, a tavaszi napfény melengeti aprócska gyökerem. Az idő múlásával egyre jobban belekapaszkodtam a földbe, erősen, biztosan tartottam magam. Újabb hasadást éreztem: zöldellő száram kibújt, mosolyogva a napfény felé fordult. A szívemben éreztem a tavasz legforróbb erejét. Csodálatos érzés volt: éreztem, egyre nagyobb és nagyobb leszek, mégsem ezért küzdöttem, sokkal inkább a fény forrását akartam elérni. Kitörtem a föld fogságából, és elindultam életem rögös útján.
Növekedésem során egy hosszú, örökös változáson mentem keresztül. Eleinte minden apró fuvallat képes volt megingatni- gyenge, erőtlen voltam. Egymagam álltam a tar puszta közepén, barátom, társam nem volt. Akkor és ott életemben először igazán féltem: nem tudtam, elég erős vagyok-e a túléléshez. Aztán az idő engem igazolt. Egyre szélesebb, egyre terebélyesebb lettem, az évgyűrűim száma fokozatosan nőtt, míg lassan elérte az ötvenet. Vastag, sötétbarna kérgem alatt szilárd testemben folyt az életerőm, az örök táplálékom: a víz. Ínséges időkben kevesebb jutott, de a viharok tarkította időszakokban bőségesen ellátott a természet tápanyaggal. Én –önző módon- annyira el voltam foglalva saját változásaimmal, hogy észre sem vettem: szomszédjaim lettek. Lehajló ágú fűzfák, apró cserjék nőttek a területen, a régi, kopár pusztának csak az emlékezetemben maradt nyoma. Az évek hirtelen pillanatokká tömörültek és én csak azt vettem észre, hogy egy gazdag, színpompás erdő közepén állok.
Pár hét múlva látogatóink érkeztek. Az egész erdő a kihalás szélén állt, szörnyű szúk ettek minket. Az az érzés semmihez sem fogható: erőszakkal kiszakítják a táplálékot biztosító járatainkat, borzalmas kárt okozva mozdulatlan testünknek. Ekkor jöttek a megmentőink: egy sereg fakopáncs. Éles csőrükkel kivájták a gyilkosokat és örökre száműzték őket. Hálánk jeléül ágaink puha védelmét és biztonságát kínáltuk, melyet ők szeretetteljesen elfogadtak.
Aztán eljött a tavasz. Gyermekkorom emléke még elevenen élt bennem az első napsugárról: tisztán emlékeztem az első hasadásomra, a boldogságra. A tavasz ismét forrón köszöntött be, a nap melengető kezének érintésétől ágaink rügyre fakadtak. Én is virágba borultam: büszkén álltam az erdő közepén, rózsaszín virágaim gyönyörűek voltam. A nyári hőségben szomszédjaim ágain érett gyümölcsök csüngtek: forró húsú barackok, édes ízű almák.
Telt-múlt az idő, és én megöregedtem. Már a százhuszadik évgyűrűm képződött, mikor azt vettem észre, hogy a körülöttem állók megfogyatkoztak, az ég szürkésre változott a megszokott kék után. Füst gomolygott legmagasabb ágaim felett, a közelben hulladékégetőt építettek. Szomorú voltam, az ágaimon lakó madarak mind elköltöztek, az erdei állatok riadtan elmenekültek. Minket, fákat, a gyökerünk kötött a földhöz. A sorsunk a kötöttségünkben nyilvánult meg.
Megfogyatkozott az erdő. Nem maradt élet, csupán farönkök állnak elhagyatva a földön. A kivágott fák sorba rendezve egy autó hátuljában haldoklanak. Ismét kopár minden, rajtam kívül hárman állnak még. És én nem hallok mást, mint az élesen csattogó láncfűrész pusztító zaját. Félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése