Tegnap éjjel kirobbantottál belőlem valamit, ami tíz hónapja lakott ott. Elvetted a függetlenségemet, bántottál.
Tudod, leírhatatlanul és kitörölhetetlenül fáj az, ahogy viselkedtél. Tökéletes alkalmat teremtettem neked ahhoz, hogy a legfontosabbak, a barátaid körében boldogan és szépen teljen egy estét. Ennek ellenére te sziklaszilárdan kijelentetted, nincs szükséged másra, csupán rám. Meglepetést szerveztem abban a reményben, hogy kiugrasz majd a bőrödből, felhőtlenül és euforikusan boldog leszel.
A poharak felettébb gyorsan váltották egymást a kezedben, időm sem volt feleszmélni, hogy most nekem kell vigyáznom rád. Abban a pillanatban te voltál a gyerek és én a felnőtt. Nekem őriznem kellett volna a kezed, hogy ne történhessen meg ilyesmi.
Tudod, leírhatatlan dolog történt tegnap este. Engem te megütöttél. Emlékszem gyermekkorom első pofonjára: égetett és százezer hangya csípte az arcomat, majd kibuggyantak a könnyeim. Később mindig rájöttem, akkor miért kaptam azt a pofont, vagy azt az erősebb megszorítást, de ilyen alkalom nagyon ritka volt.
Nem értem, tegnap miért ütötted meg a drótokkal összefogott, roncsolt, sérült hasznavehetetlen térdem.
Tudod, leírhatatlan dolog történik: életemben először keresem az ütés okát és azt a valamit, amit kirobbantottál belőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése