Az idő kereke

Mindenen lehet változtatni. Nincs megfordíthatatlan, kitörölhetetlen, elferdíthető valóság. Minden, bármily csekélység legyen is az, megváltoztatható. Hosszú, lobogó szőke hajunk vörösbe hajlítása csupán anyagi helyzetünkön múlik, egyszóval pénzkérdés. Minden megtanulható - nem kerül semmibe komoly erőfeszítések által főzni, horgolni, nyelveket tanulni. Életünk lovának gyeplője a mi kezünkben pihen nyugton: mi dönthetjük el, merre irányítsuk, merre menjünk, illetve mi határozzuk meg, hol és mennyi időre pihenjünk meg. A lehetőség mindig a mi kezünkben van, pusztán élni kell vele. Azonban ez a változtatási lehetőség egyetlen egy dologra nem vonatkozik: az életkorra. Sötét strigulákat húz a sorsunk életünk megviselt, rögös falára. Minden évben újabb és újabb vonalakat húz a világmindenség kitörölhetetlen és megmásíthatatlan tollával, ötösével összegzi azokat, majd minden évfordulón kegyetlenül, szívtelenül eszünkbe juttatja azt. Kérés nélkül az orrunk alá dörgöli elszenvedett éveink hányadosát, majd kényszerít a továbblépésre. Persze felesleges csatát indítanunk korunk ellen, hiszen mi magunk is tudjuk: mind hiába, öregszünk. Az idő súlyos kereke örökké mozog, hajt előre szüntelen, megállás nélkül. Mindig forog, az idők végezetéig.
Az idő megszépít. A szájsarkában ülő mosolyráncok, az apró, nevető szarkalábak, mind a szépség jele. És így már érthető: ha az idő, akkor a szépség is örök.

Zongora

Szalad a kezed,
keresed az ütemet,
remeg a tested
ritmusra ver a szíved.
Fut az ujjad,
játssza a dalt
szemeden hályog
az ihletet várod.
Zuhog a zongora bele,
játékod életet lehel bele
cseppnyi álom,
nem bánom.
Robban az ötlet,
kész a kvintett.
Mindörökké játszol
a zongorába bízol.

Mentális mosoly

Vannak dolgok, amik olyan megfoghatatlan-meghatározhatatlan boldogsággal töltenek el, amit nehezemre esik tökéletesen megfogalmazni. Más érzés, mikor az ember szája mosolyra görbül, és mikor a lélek felhőtlen mosolyog a világra. A mentális mosoly egyszerű, és tiszta tükre a szemünk. Apró csillámok villannak a tükör tiszta lelkiismeretben, hevesen fénylik a világra. Ilyenkor valóban minden szebb.
Lelkem apró tündérkéi folytonosan, megállíthatatlanul nevetgélnek, ha átélem mindezen élményeket:
halk szavakra ébredni, meleg leheletet érezni a hűvös bőrömön, reszkető kézbe markolni bele erősen, határozottan.
Remegő szívvel és biztos lélekkel állni elé, mélyen a szemébe nézni.
Csókot lehetni forró arcára, mikor a hűvös esőcsepp sisteregve cseppen rá, kis körben.
Bőre minden sajgó repedését betölteni, szíve minden fájdalmát megérteni, boldogságát könnyekkel jutalmazni.
Szája szélét lesni, mosolyt csalni fásult arcára.
Szép ruhában tetszelegni, bálkirálynőt játszani, betegen gyengén, életet vonszolni.
Az ágyon feküdni nyugton, békésen, örökké.

Ilyenkor csillogok.

Közlekedési lámpa

Az élet pontosan olyan, mint a közlekedési lámpák. Alapvetően meg van a lehetőséged arra, hogy olyan utakon járj, amelyeken nincsenek lámpák. Akkor alapvetően is szabályozva vagy, minimális sebességgel mehetsz, igaz, nem kell fékezned. Az életed csendben csordogál kicsiny kis medrében. Van, hogy akármennyire hajtasz, alkalmanként pirosat kapsz, megálljt parancsolnak neked. A piros után azonban mindig zöld jön, amit egy kevésbé rögös úton érhetünk el. Az a köztes állapot a sárga jelzés. Van, hogy a zöld lámpával megnyílnak előttünk kapuk, lehetőségek gördülnek utunkba, melyeket könnyedén legyőzünk, és élünk velük. Elfogadjuk, és használjuk, amit az élet kínál. Azért, hogy sorozatos dicsőségünk ne fedje jellemünket, és ne váljunk érzelmileg fukarrá, gőgössé, önteltté, néha hirtelen és szükségszerű fékezés következtében piros jelzés gyúl fel előttünk. Akkor mindig kicsit lassítunk, majd új úterővel, ismét küzdünk a zöldért.

Én mindig a zöldért küzdök. Tudom, hogy egyetlenegy kulcs lehet csak a kezemben: a hitem. El kell hinnem, hogy képes vagyok zöldhullámot teremteni. Minimális fékezéssel...

Telefon

Süket a telefon,
a szívem zakatol,
kilátok a sötét ablakon,
sűrű hó zuhog.

Kicseng a kagyló,
roppan a padló,
eszeveszett súly
ami a földre húz.

Jön a válasz- "haló",
rekedt hangom fakó,
nem szólok,
csak bámulok.

Éles csattanás,
letette- hm, csalódás.
Csupa hó a föld,
estére leszáll a köd.

Hangosan tárcsázok újra,
lelkem nem térhet nyugovóra,
míg a hangot nem hallja,
bármily' későre jár az óra.

Kikapcsolta. Géphang szól hozzám.
Monoton, unos-untalan traktál.
Vihar zörren az úton,
jeges a szívem, hangtalan hever a pulton.

Álmosan pilledek,
reggel sikoltva kelek fel
várom az üzenetet,
helyemet nem lelem.

Jégvirág az ablakomon,
befűtenék, nagyon fázom
de ott az a fránya hiány
mely lelkéért kiált!

Robban a jég az úton,
marja a só, megfojtom
a zaklatással,
a csacsogással.

Felhívom, kicseng,
bájos hang krákog kelletlen
azt mondja, elázott,
megfázott.

De szeret!
Azt mondja, nem felejtett,
csak a hó, meg a jég, ja, meg a fagy,
mind baj, jó nagy.

Leteszem a telefont,
ülök a szeretetben, szorosan körbefont,
és várok,
üzenetet akarok.

Kapcsolatban vagy

Szingli vagy.
A szó legtermészetesebb értelmében élsz a különféle jogaiddal: többek között nyugodtan, szabályokat meg nem szegve flörtölsz, ismerkedsz, bámulod a csábos hátsókat, kacéran ámde végtelenül szinglisen kacsintgatsz. Bátran kapcsolatot kezdeményezel, nyitsz a különböző partnerek felé.
Kapcsolatban vagy.
Még szingli korodban kiválasztottál egy potenciális, minden elvárásnak megfelelő, már- már tökéletes, hím-vagy nőnemű egyedet, akit párodként, társadként kezelsz. Mindent megosztasz vele, ennek ellenére fenntartod a jogot, hogy megnézhesd egy másik, ellenkező nemű személy külsejét (ebbe beletartozik az a nemes hátsó fertály is) vagy akár szóba elegyedj valakivel. Mindeközben felsőbbrendű, kitartó és mindennél csodálatosabb szerelemmel rajongasz partneredért. Szerelmetek oltárán feláldozod a szabadságod, a függetlenségedet, amit szingli korodban bármikor feladtál volna....
Nos, mindezek alapján rájöttem egy örök érvényű igazságra. Ha kapcsolatban vagy, a legnehezebb elfogadni azt, amit sokan önámításként tartanak számon: egy jogod megszűnik abban a pillanatban, hogy te társat választasz. Az a szent, hamisíthatatlan jog nem más mint a függetlenség. Abban a pillanatban neked el kell fogadnod, hogy hozzá tartozol, nem máshoz. Hogy vele vagy, nem mással. Hogy őt szereted, nem mást. Ezentúl nm lesz szabad kacéran mosolyogni, szemezni, flörtölni, sőt, igazság szerint még szóba elegyedni sem tisztességes. És lássuk be, nagyon is jól van ez így! Nincs egyáltalán szükségünk arra, hogy azt akit igazán szeretünk, átverjük. Nem akarunk mást, csak feltétel nélkül, mindörökké, boldogan szeretni azt, akit MI párul választottunk.

Téli tükörmese

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
némán, csendesen csodát vársz.

Hallik az éjszaka legtisztább hangja,
Harang kondul, beledobban a hajnalba,
Ritmusra, erős szívdobbanásra.

Tél van. Hó zuhog.
Pesti köd ül az orrodra,
De te tovább sétálsz, elindulsz Álomországba.

Fekete ballonkabát színes esernyővel,
Bódító illatmámor, s tüdőd színültig levegővel,
S ettől ismét feltöltődsz erővel.

Tél van. Hó zuhog.
Mosoly szökik a kabátos arcán,
Piros karszalag feszül vékonyka karján.

Ismerős az írás, a balra dőlt betűk,
Egyedi, formás, de az emlék már tovatűnt
A sötét éjszaka rabságába.

Tél van. Hó zuhog.
Rémlik egy gyerekkor, a Város,
A Duna-part, a part menti lángos.

Megzavar a mohó emlékek villogása,
Kacér fürtök meglepő sokasága
Ez oly' furcsa ilyen korai órába.

Tél van. Hó zuhog.
Szüntelen kacagva keresed magad
Kirakatbabán szenvtelen tekinteted akad.

Kiráz a jeges északi szél,
Felráz az álomból, ne félj,
A tükör többet nem mesél.

Tél van. Hó zuhog.
A körúton sétálsz, állsz,
igazán, semmit sem vársz.