A megszokás hatalma

A megszokás hatalma öl.
Sűrű, lassú kínokkal ér el a pusztító halál, a gyötrelmes, ígéret nélküli órák után.
Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy megszokunk. Belenyugszunk, boldog mosollyal az arcunkon többé nem várunk semmit. Aztán hirtelen, pofonszerűen ér minket a felismerés: rájövünk, nem törődtünk a dolgokkal. Minden percben azt gondoltuk, mi vagyunk a tökéletes, a lehető legjobb anyák, apák, barátnők, szerelmek, szeretők. Való igaz, mi mindig ott voltunk- passzív szemlélőként figyeltük az általunk támogatottnak hitt személyt őrlődni. Néma sakkfigurákként haladtunk a saját, önző céljaink felé- valójában céltalanul. A napok rohannak mellettünk: nem látjuk meg, hogy a legnagyobb kárt a semmittevéssel okozunk.
A kapcsolatok gyilkosa a megszokás.
A gondoskodó, értő anya megelégedve szemléli gyermekét, aki legbelül, élete legnagyobb csatáit vívja: megküzd a rosszat, harcol a jóért, igyekszik, tanul. Az anya megszokta, gyermeke jól teljesít, majd kősziklaként tapossa földbe gyermeke depressziója.
A friss, madárcsicsergős szerelemmel megáldott lány kíváncsian érdeklődik ifjú szerelme iránt. Kérdez, mosolyog, néz, választ vár, figyel. Egy idő után úgy érzi, elért egy pontot. Azt a pontot, amikor már tud egyesmást a fiúról: és itt jön a baj. Leül, megpihen: ezzel tönkreteszi a kapcsolatot. Nem érdeklődik, keveset figyel, szelíd, ártatlan marad. Nem fűti a tudásvágy, a fiú ezt érzi, a lány pedig némán zokog, s nem érti a szakítást.

Szeretet

Az örök adományod a szemed szép világa,
a csodaszép hajnal, a szélfútta, hiába
az álmok, a vad, teljesíthetetlen szépek,
ha a szívek egymáshoz érnek
az összes tovaszáll.

Elvágtat a szörnyű nehéz idő,
vége szakad, elmúlik, ami egyszer eljő
és mégis remélsz, hiszel, tudod,
hogy nem félhetsz, mert felemészt, ha unod
nincs kiút.

És te mégis őt szereted,
érzed, sosem érintheted
s hagyod a képzeletet szállni
örök időkig, végzetekig állni
mert nincs lehetőség.

Mert néha van, hogy fel kell adnom magad, valakiért, a nálad és neked sokkal fontosabb.

Részleteid

Imádom a szádat,
a lábad, csöpp arcodat,
a búbánatos hangodat,
a kicsiny kis kacsódat,
a kusza ráncokat,
a sötét karikákat.

Szeretem a hajadat,
a nyári tarkódat,
a kis csupasz nyakadat,
a formátlan derekad,
a kellemes jellemed,
a szellemes küllemed.

Kedvelem a színeid,
a bozontos, télit,
a sok apró áldást,
az ezernyi szitkozódást,
a boldog percet,
a gondtalan szerelmet.

Utálom a meddő órát,
a cifra palotát,
a ménkűs napot,
azt, ha nincs kalapod,
ha esik és fúj,
ha nem vagy, nincs kiút.

Várok

Várom, hogy rezegjen,
hogy neked kicsengjen,
mondhassam: "halló"
hallhassad hangom.

Nem üzensz, nem szólsz,
könnyeim hullatom,
várom a hívásod,
hangodat akarom.

Nem jelzel. Várjak másra?
A hajnali szívdobbanásra?
Nem férsz a bőrödbe,
én csak sírjak a zsebkendőmbe.

Köszi.

Szerető

A reggel szította gyengeségtől részegülve kászálódtam ki az ágyamból. Takaróm verítékkel teli hálójából menekülésszerűen robbantam ki, majd lábujjaimat a hideg levegő csiklandozta. A sötétben tapogatózva, zajosan szaladtam ki a mosdóba. Gyenge kezemmel a csap hideg vizes oldalát kezdtem erősen tekerni. Nehezemre esett- tudtam az éjjel nem én zártam el a csapot utoljára. Kócos, sűrű hajamat a tarkómnál összefogtam, majd forró arcomat a jéghideg víz alá szorítottam. Éreztem, ahogy a gerincem mentén folyik rólam a víz, ahogy a jeges érzés behatol arcom vékony bőre alá. Percekkel később, már egy széles, vörös színű tócsa állt alattam. Vérzett az orrom. Ösztönösen nyúltam a törölközőtartó felé. Nyújtóztam, hogy elérjem a forró ölelést nyújtó takarót: egy hirtelen pillanat múlva már a földön feküdtem. Véres volt a combom, kezem remegett a kilátástalanságtól.
Fáradt voltam és nagyon véres.
A kiszolgáltatottságból egy hangos sikollyal, és megannyi könnyel próbáltam menekülni. Ordítottam, hogy segítsen rajtam. Eleinte nem értette miért bőgök- majd a fürdőszobában nem várt látvány fogadta. Hajam vizes gócokban, hálóingem véres foltokkal tarkítva fogadta. Szemeim apró bogárrá szűkültek, a színtiszta düh sütött le róluk. Mérges voltam.
Egy gyenge kacajjal nézett le rám. Kinevetett. Eszetlen, visszataszító fejét fogta, úgy mulatott a nyomoromon. Rárivalltam, hívjon mentőt, nem érzem a lábam. Ő röhögve csilingelte el a panaszaim, majd percekig némán ült mellettem.
Most csak arra számíthattam, akire eddig a legkevésbé. Rá.

Télfútta csók

Ringat a képzelet sűrű homálya,
Altat a tél fedetlen csodája.
Arcomra hűvös csók száll,
Szépsége őrizhetetlen, szava tovaszáll.

Fekszem a sűrű erdő közepén,
A kerek, álomszép béke szigetén.
Takaróm a sűrűn szőtt moha,
Ringatóm a tél forró csókja.
Sziklán kél az bújós árnyék,
Sűrűn fázik, vacog a szél.
Arcom kipirul, testem felhevül,
A szerelem éget, a vágy fűt.
Lassan ismét fázom,
Az őrzőm másra vágyott.
Legtisztább erényem, hogy hagyom,
Elfeledem saját akaratom.

Szívemben egy halovány emlék él,
A heves csók, a szenvtelen tél.
Ismét szellőre vágyom,
Teljesítse legvégsőbb akaratom.

Új vers

Ismét publikáltam a Somogyi Hírlapban. A Zongora című versem jelent meg. Olvassátok szeretettel.

Habár az vers végén nem jelent meg az ajánlás, én Vass Dorinának ajánlom a művet.