A megszokás hatalma öl.
Sűrű, lassú kínokkal ér el a pusztító halál, a gyötrelmes, ígéret nélküli órák után.
Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy megszokunk. Belenyugszunk, boldog mosollyal az arcunkon többé nem várunk semmit. Aztán hirtelen, pofonszerűen ér minket a felismerés: rájövünk, nem törődtünk a dolgokkal. Minden percben azt gondoltuk, mi vagyunk a tökéletes, a lehető legjobb anyák, apák, barátnők, szerelmek, szeretők. Való igaz, mi mindig ott voltunk- passzív szemlélőként figyeltük az általunk támogatottnak hitt személyt őrlődni. Néma sakkfigurákként haladtunk a saját, önző céljaink felé- valójában céltalanul. A napok rohannak mellettünk: nem látjuk meg, hogy a legnagyobb kárt a semmittevéssel okozunk.
A kapcsolatok gyilkosa a megszokás.
A gondoskodó, értő anya megelégedve szemléli gyermekét, aki legbelül, élete legnagyobb csatáit vívja: megküzd a rosszat, harcol a jóért, igyekszik, tanul. Az anya megszokta, gyermeke jól teljesít, majd kősziklaként tapossa földbe gyermeke depressziója.
A friss, madárcsicsergős szerelemmel megáldott lány kíváncsian érdeklődik ifjú szerelme iránt. Kérdez, mosolyog, néz, választ vár, figyel. Egy idő után úgy érzi, elért egy pontot. Azt a pontot, amikor már tud egyesmást a fiúról: és itt jön a baj. Leül, megpihen: ezzel tönkreteszi a kapcsolatot. Nem érdeklődik, keveset figyel, szelíd, ártatlan marad. Nem fűti a tudásvágy, a fiú ezt érzi, a lány pedig némán zokog, s nem érti a szakítást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése