A reggel szította gyengeségtől részegülve kászálódtam ki az ágyamból. Takaróm verítékkel teli hálójából menekülésszerűen robbantam ki, majd lábujjaimat a hideg levegő csiklandozta. A sötétben tapogatózva, zajosan szaladtam ki a mosdóba. Gyenge kezemmel a csap hideg vizes oldalát kezdtem erősen tekerni. Nehezemre esett- tudtam az éjjel nem én zártam el a csapot utoljára. Kócos, sűrű hajamat a tarkómnál összefogtam, majd forró arcomat a jéghideg víz alá szorítottam. Éreztem, ahogy a gerincem mentén folyik rólam a víz, ahogy a jeges érzés behatol arcom vékony bőre alá. Percekkel később, már egy széles, vörös színű tócsa állt alattam. Vérzett az orrom. Ösztönösen nyúltam a törölközőtartó felé. Nyújtóztam, hogy elérjem a forró ölelést nyújtó takarót: egy hirtelen pillanat múlva már a földön feküdtem. Véres volt a combom, kezem remegett a kilátástalanságtól.
Fáradt voltam és nagyon véres.
A kiszolgáltatottságból egy hangos sikollyal, és megannyi könnyel próbáltam menekülni. Ordítottam, hogy segítsen rajtam. Eleinte nem értette miért bőgök- majd a fürdőszobában nem várt látvány fogadta. Hajam vizes gócokban, hálóingem véres foltokkal tarkítva fogadta. Szemeim apró bogárrá szűkültek, a színtiszta düh sütött le róluk. Mérges voltam.
Egy gyenge kacajjal nézett le rám. Kinevetett. Eszetlen, visszataszító fejét fogta, úgy mulatott a nyomoromon. Rárivalltam, hívjon mentőt, nem érzem a lábam. Ő röhögve csilingelte el a panaszaim, majd percekig némán ült mellettem.
Most csak arra számíthattam, akire eddig a legkevésbé. Rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése