2011 Évértékelő

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt velem az évben. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy az évértékelőmben nem a múltra, hanem a jövőbeli céljaimra, terveimre szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni.

A tavalyi, 2011-es évben megszereztem a jogosítványom, állandó rovatom lett a Somogyi Hírlapban, végigtáncoltam egy Ákos koncertet, néha nyertem, nyáron dolgoztam, levágattam a hajam, megmutattam a magyar pezsgést az olaszoknak, megismertem rengeteg érdekes embert, fecsketáboroztattam, megjelent az első könyvem, megbüntettek, mert a tilosban parkoltam, rengeteget táncoltam, megleptem és meglepődtem, könyvbemutatót tartottam, szerelembe estem.
Minden kihívásnak igyekeztem eleget tenni, és újakat tűztem ki célul. Most ezek következnek.

Az elkövetkező évre nagyon sok tervem van, rengeteg eredményt szeretnék elérni. Szeretnék minél többet írni, minél többet megjelenni, minél több embert boldoggá tenni. Szeretném megőrizni azokat a kincseket, akiket és amiket az előző évben szereztem, szeretnék adni, végre éretté válni, sikerrel vizsgázni, kipróbálni egy csomó új sportot, minél többet táncolni és futni, órákig szerelmesen beszélgetni, bőrig ázni nyáron.
2012-ben szalagot fogok avatni, betöltöm a 18. életévem, befejezem a középiskolát, leérettségizem, és írni fogok. A többi majd jövőre!

Jövőre, Veletek, ugyanitt!

Köszönöm, hogy olvastok, hogy olvastatok!

Sikerekben gazdag új évet kívánok Nektek!

Az nem lehet, hogy...

Nem tudom, mennyire és mikor van igazam. Nem tudom, mindig, minden helyzetben jól látom-e a dolgokat, egyet viszont biztosan tudok: sosem lehet igazam.

Lehet, hogy a tény, miszerint szeret és folyton velem van, nem természetes. Lehet, hogy sokkal jobban meg kellene becsülnem, mindazt, amit tőle kapok. Lehet, hogy jobban oda kellene figyelnem arra, amikor problémája van, amikor szomorú, amikor úgy érzi, a világ ellene esküdt össze. Lehet, hogy nem kellene természetesnek vennem ezt a szeretet-dolgot, és jobban meg kellene fontolnom az ebből következő és adódó tetteimet.

Nem hiszem, hogy meg kellene tanulnom másként szeretni. Egész egyszerűen úgy gondolom, hogy még kezdő vagyok, még fiatal ehhez az egészhez. A változás szükséges, de nem direkt, hanem spontán módon. Ezt pedig az idő hozza majd meg.

Lehet, hogy egy csúnya félreértés áldozata vagyok...?
Mi van, ha az, ahogy kettesben viselkedik velem csupán egy rózsaszín álom által elnyomott hamis kép? Mi van, ha nem velem viselkedik másként, csak egész egyszerűen én látom máshogy?
Minden bizonnyal óriási csalódás lenne ráeszmélni arra, hogy amiről azt hittem, hogy a legértékesebb dolog az életemben, nem is létezik.

Igen, minden bizonnyal csalódás lenne.

Lépcsőház

Csigaléptekkel vánszorog az idő.

Hallom ahogy kopog a cipőd.

Lassú, megfontolt léptekkel jössz a lépcsőházban,
kint a hideg szél süvített, kipirulsz a nagykabátban.

Az emeletek egyre csak dobognak a lábad alatt,
a szíved majd' kiveri a fémkeretes ablakokat.
Kint vagy, még nagyon kint, nem érezlek,
ha az ajtón belépsz, nincs több lélegzet.

A küszöbön állsz. Érzem a szíved, a kezed,
megcsókolsz, magadtól többet el nem engedsz.
A köntöst az ajtóban hagyom, levetkezem,
csak téged látlak, nincs idő sem tér, csupán te.

Még mindig nem tudom, mit szeretek benned.

Ha szabad kérnem:
mindig
legyél velem!

Amit a szerelemről tudok

Amikor már végre azt hisszük, igen, révbe értünk, na most aztán nagyon önállóak, nagyon függetlenek vagyunk, akkor jön egy csapás. Egy olyan változás áll be az életünkben, amire végképp nem számítunk. Egy olyan érzés, egy olyan megfoghatatlan, bonyolult érzés, amit nem tudunk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Ez a szerelem. Őrült módjára viselkedünk, foggal-körömmel ragaszkodunk az általunk választott személyhez, miközben észre sem vesszük, talán már-már megfojtjuk...? Követeljük az együtt töltött órákat, és hosszú napokig rágódunk azon, vajon mikor lesz vége ennek az euforikus, gyönyörű állapotnak. Nyomozunk utána, szabályosan elborul az elménk, ha valaki más megérinti, vagy hozzászól a partnerünkhöz.
Szégyen szemre bevalljuk magunknak, hogy nem vagyunk önállóak. Nem tudunk egymás nélkül élni, nem megy, és -őszintén szólva- nem is akarunk. Ilyenkor kicsit fékezünk, lenyugszunk: rájövünk, mennyivel könnyebb volna, hogyha egyszerűen csak élveznénk a szerelmet.
Mennyivel egyszerűbb volna megfürödni a szent örömben, kétségek, viszályok nélkül.

Mit kívánhatnék

mit kívánhatnék annak, akit mindennél jobban
feltétel nélkül, így vagy úgy, de örökké, érte lobban
a tűz bennem, csak érte, nincs más, ez éppen elég,
nem tudom, de mégsem hiszem, hogy ez bennem egyszer kiég.

mit kívánhatnék neked, akitől mindent megkaptam már,
aki a borús, zord éjszakán maga mellé fektet, nem félek már,
mondd, mire vársz? mi az álmod? ne, kérlek ne mond hogy én
az nem lehet, hiszen már régen a tiéd, csak a tiéd vagyok én.

mit kívánhatnék, mondd? mit szeretnék neked a legjobban:
hogy örök legyen, hogy békés és nagyon áldott,
szebb, mint a felkelő nap, igazibb mint a legszentebb álom,
hogy a tűz napról-napra, percről-percre újra fellobban!

Legyen úgy

Áldott, békés ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak! Teljen az ünnep meghitt, békés környezetben, érezd a szeretet erejét, és hagyd, hogy eluralkodjon rajtad.

Hidd el, nem fogod megbánni!

Sohasem

beszélgetni akarok veled!
miért kell már megint menned?
ne rohanj, mennyivel könnyebb volna,
hogyha az éjszaka magára váratna,
mennyivel, ó de mennyivel többet
érezhetném azt az illatot, ami a nyakadon ül
rendületlen.
törhetetlen zúgsz bennem, össze meg vissza,
néha felkavarsz, üresen hagysz, de a kezed tiszta!
nincs más, csak én.
én.
én.
én.
a szavaid engem keresnek,
neked velem és melletted a helyed,
kérlek,
maradj meg nekem.

én nem akarlak elveszteni
s o h a s e m!


G.-nek Adri által