Amikor már végre azt hisszük, igen, révbe értünk, na most aztán nagyon önállóak, nagyon függetlenek vagyunk, akkor jön egy csapás. Egy olyan változás áll be az életünkben, amire végképp nem számítunk. Egy olyan érzés, egy olyan megfoghatatlan, bonyolult érzés, amit nem tudunk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Ez a szerelem. Őrült módjára viselkedünk, foggal-körömmel ragaszkodunk az általunk választott személyhez, miközben észre sem vesszük, talán már-már megfojtjuk...? Követeljük az együtt töltött órákat, és hosszú napokig rágódunk azon, vajon mikor lesz vége ennek az euforikus, gyönyörű állapotnak. Nyomozunk utána, szabályosan elborul az elménk, ha valaki más megérinti, vagy hozzászól a partnerünkhöz.
Szégyen szemre bevalljuk magunknak, hogy nem vagyunk önállóak. Nem tudunk egymás nélkül élni, nem megy, és -őszintén szólva- nem is akarunk. Ilyenkor kicsit fékezünk, lenyugszunk: rájövünk, mennyivel könnyebb volna, hogyha egyszerűen csak élveznénk a szerelmet.
Mennyivel egyszerűbb volna megfürödni a szent örömben, kétségek, viszályok nélkül.
Szégyen szemre bevalljuk magunknak, hogy nem vagyunk önállóak. Nem tudunk egymás nélkül élni, nem megy, és -őszintén szólva- nem is akarunk. Ilyenkor kicsit fékezünk, lenyugszunk: rájövünk, mennyivel könnyebb volna, hogyha egyszerűen csak élveznénk a szerelmet.
Mennyivel egyszerűbb volna megfürödni a szent örömben, kétségek, viszályok nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése