Már megint a hófehér, hatalmas, robusztus falnak beszélek- rólad. Mondd, miért nem lehetne, hogy kivágjuk a történetből az üres, ám annál fájdalmasabb részeket? Még nem tudom, hogy fogok rád nézni akkor reggel. Nem akarok találkozni a tüzes és vágyakozó tekinteteddel, mert tudom, hogy a saját pillantásom elárul engem... Megmutatja, mit érzek. Főleg, az emlékiratok miatt. Emlékszel, beszéltem arról, hogy az emlékirataimban megemlítenélek, ha lehetne. Most, ebben a szent pillanatban azt hiszem, hogy az egész világ tudomást fog szerezni a Titokzatos Szeretőről. Csak -rajtunk kívül- senki nem tudja majd, hogy ki is vagy valójában.
Majd kiemelem az őrülten forró kezedet. Magadra ismersz majd, de akkor már késő lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése