Azon gondolkozom, vajon hogyan emlékszel rám? Mi az, ami a legmeghatározóbb számodra az egész személyiségemben? Minden bizonnyal, erre sosem kaphatok valós és tökéletesen őszinte választ. Nem tudom, mi üthetett belém, hogy ismét ilyeneket kérdezek. Nem fenyeget olyan vészesen (...) az elmúlás veszélye, nem érzem bizonytalannak, kilátástalannak az életemet, mégis felmerült bennem ez a kérdés. Tudom, távol kerültél tőlem, mint mindenki más. Sajnos, te hamarabb, mint a többiek, pedig sokak közelségét lecserélném a tiédre... Kérlek, emlékezz rám úgy, ahogy én szeretném: porosan, fáradtan, a harctól kimerülve, félig lehunyt szemekkel, kiszáradt, cserepes ajkakkal, hófehér, néhol felsértett bőrrel, szakadt, mocskos, használt ruhában, csapzott, lógó, gubancos hajzuhataggal, valósan, kicsit sem valótlanul, őszintén, és boldogan. Emlékeztesd magadat, hogy te ki voltál, amikor velem voltál, és bocsáss meg magadnak. A megváltás erejével térj aludni, és sose bánj, semmit. És ha kérhetném: amikor az éjszaka elér minket, és felerősödnek az erdei zajok, és a kisgyermek egy utolsó esti imát dörmög el, akkor is, ott is, emlékezz!
">
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése