Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy senki vagyok. Az életem részét képező egyének folyton-folyvást kihagynak a közös életünkből: elfelejtettnek mondott találkozók, kihagyott alkalmak százai vezettek ehhez a feltételezéshez. Én, naivan azt hittem, idővel minden megváltozik: érdeklődnek majd irántam, szeretettel gondolnak rám. Rendületlenül hittem, hogy nem csak eszköz vagyok az anyagi és szellemi javak elsajátításához.
Aztán rájöttem, hogy örökké ez maradok. Soha, senki nem fog rám bizalommal tekinteni, hacsak nem vezérli önös érdek.
Mindezen gondolatok mutatták meg nekem a helyes irányt: ezentúl passzív, nyugodt személyiség leszek. Azt teszem, amit akarok.
Őszintén szólva, az elején még fájt, hogy senki vagyok. Mostanra már biztosan érzem: jó ez így.
Nekem is volt olyan időszakom, amikor hasonlóan éreztem magam, mint amit megjelenítettél ebben a szösszenetben. Aztán elmúlt, beilleszkedtem. :)
VálaszTörlésPetra, erre privátban válaszolok:)
VálaszTörlés