Búcsú

Kedves Vendégeink, Tanáraink!
Kedves Ballagók!


A minap osztálytársaimmal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy távozásotokkal milyen változások állnak majd be iskolánkban. Mi kerülünk a helyetekre, mi leszünk a végzős évfolyam, a „nagyok”, akik lázasan készülnek az érettségire, táncolnak a szalagavatón, diákigazgatóságért versenyeznek, utat mutatnak az alsóbb évfolyamoknak. Valahogy mégsem tudok felhőtlenül örülni ennek: hiányozni fog sok kedves ismerős arc a folyosókról, sok szép hang az énekkarból, sok kiváló sportoló az iskolai csapatokból, hiányozni fognak az iskolai ünnepélyek lelkes és tehetséges szereplői…Azaz ti, valamennyien.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Irigyellek benneteket, mert ti már egy lépéssel közelebb vagytok a célotokhoz, ugyanakkor féltelek is, hiszen nagy kihívásokkal fogjátok szembetalálni magatokat, amelyeknek meg kell majd felelnetek. De biztos vagyok benne, hogy az akadályokkal megbirkóztok, hiszen munkácsysok vagytok/ voltatok. Ez az iskola, ez a közösség olyan értékeket nyújtott mindannyitoknak, amelyekre bátran lehet építeni.

Szeretném feloldani a búcsúzkodás szomorúságát. Így hát ezúton szeretném nektek megköszönni az előző évi dolgozatkérdéseket- sajnos a mi évfolyamunk már más kérdéseket kapott. A tanárok hol-és hogylétére vonatkozó egyszavas, ám annál informatívabb válaszokat („Itt van./ Jókedvű./ Rossz napja van /Beteg!”), és az iskolai menzán való elsőbbségi jogotok átruházását.

Kívánom nektek, hogy a 4, 5 vagy 6 év során elhagyott tornacipők, kiírt golyóstollak, elhasznált spirálfüzetek számával egyenes arányban legyetek sikeresek és boldogok az életben!


Ez volt az általam írt búcsúbeszéd. Nehéz úgy beszélni, hogy az embert könnyei fojtogatják. Szeretlek, Panni!