Emlékeim között kutatva találtam a vörös nadrágot. Megtaláltam az oldalhajtást, ahol belebújtattam gipszbe erőszakolt lábam. Akkor ebbe a nadrágba fért csak el a lábam. Valójában ez nem is egy nadrág, inkább amolyan nadrágszoknya. Kellemes, szellős viselet.
Rábukkantam a kimoshatatlan foltra, amit a jódos fertőtlenítőoldat hagyott maga után mindörökre. Fejvesztve kezdtem el keresni, kutatni minden apró emlékdarab után, hátha képes leszek felejteni. Haragosan, erős kézmozdulattal hajítottam a nadrágot a szemetes felé. Pedig mindenki szerint jól áll. Akkor az embernek bármi jól áll.
Kezeim közé akadt egy műanyag doboz. Pár hónappal ezelőtt, még ijedten, félve néztem a tűre: trombózis ellen javallott, az injekciót közvetlenül a hasba kell szúrni. Önkénytelenül zuhant ki a kezemből az üres doboz. Letaroltak az emlékek. Egyszerűen és mérhetetlen haraggal zuhantam a földre, majd kitört belőlem a keserű könnyáradat. Sírtam. Zokogtam.
Még a térdem is belesajgott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése