Házad

Cigarettaszaggal átitatott bőrkabátba temetkezel,
menekülsz, bújsz, titkolsz- csak hogy elfeledhess.
Meleg sálad szorosan takarja szádat,
szemed elárul- tekinteted nem áltat.

Forró könnyekkel- kacagva borulsz le a padlóra,
egy pillanatig csak beletekintesz a világba,
s némán, mély fájdalommal nyugtázod,
ha így folytatod, még ráfázol!
Sürget az idő, éveid vannak csak-ki tudja mennyi,
cselekszel, harcolsz, élsz, vidulsz- a végén azt mondod:ennyi!
Olykor elönt a bánat, máskor kacagni van kedved,
de kedélyed igazmondója csak a szemed.
Őszintén kémleli a világot, nem tudja hova szabad néznie,
hogy tudja, ahhoz még fiatal (vagy már túl öreg)- de nem is kell felmérnie.
Hívogat az ég, mennél a végtelen messzeségbe,
nem te lennél a világ vesztesége.
Törsz, zúzol-lélekben meghaltál, kivéreztél,
s most fejvesztve az érzés elől menekülnél.
Ordítod a nevét, őrjöngve várod,
vacsorát főzöl,kikészíted puhafa tálon.
Nem eszik veled senki, nem osztozik a kínodon. Összetörsz.
Megint a földön fekszel, némán bömbölsz.

A kabát már a fogason pihen, s te meztelenül sétálsz a házban
a hideg megráz, s nem hagy többé álomban.
Kattog a kályha, kihűlt a tér,
megvilágosulsz: a szerelmed soha vissza nem tér.

2010.szeptember 25.