J.A.

Sosem fogom elfelejteni az utóbbi napokat. Keservesen, akadozva jöttek a szavak, csupán félmondatok hagyták el a számat, kezem pedig nem sűrűn rótta a sorokat a papírfecnin. Igazából, sehol sem találtam önmagam. Nem éreztem helyénvalónak az elmúlt heteket, nem éreztem, hol tartok. Feneketlen, mély gödörben feküdtem és kilátástalanul kapálóztam a sötét veremben. Szörnyű, elviselhetetlen és szörnyen reménytelen voltam. Nem éreztem a határaimat, az igényeim majdhogy' a nullára csökkentek: vízen és némi salátán éltem. Eszeveszettül tömtem magamba a némi boldogságot nyújtó csokoládészeleteket egymás után. Egy perc múlva már azt vettem észre, hogy a tábla csoki eltűnt, én pedig a szoba sarkában a falat ütve zokogok. A véres, színtiszta igazsághoz pedig nem más vezetett el, mint József Attila.
Egy kertben ültem. Teát ittam. Mélyen magamban éreztem a teafilter minden rezdülését, a természet harmóniáját, a Föld energiáját. Ekkor egy fiatal, sötét hajú férfi lépett hozzám, segítséget kért. Nem tudta hol van, értett minden egyes szót, minden egyes magyar betűt, mégsem értett semmit. Értetlenül állt a parkban, és kérdőn, felvont szemöldökkel nézett rám: hát ilyen a világ? Ő volt József Attila. Némán, enyhe vállrándítással válaszoltam: én magam sem értettem, miért állítja ezt olyan magabiztosan. Leültettem magam mellé, és beszélgettünk. Elmondott mindent az ő koráról, én elmondtam mindent az enyémről. Némán hallgattuk a másikat, hosszan figyeltünk. Társra találtam. Úgy éreztem, van hova menekülnöm, van kihez szólnom, ha az egyszerű segítség már nem elég.

Köszönöm.

"Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!"