Várom a jelet. Tűkön ülve nézem a szürke eget, derekamat élesen karcolja az északi szél. Fázom.
Hideg van, a napok egyre komorabban. Én legbelül is beszürkülök. Érzem, szívem egyetlen lyukacsos húsdarabbá válik, kevély kéz markolja. Gyűri, szorítja,tépi. Erővel sújtja a mélybe: bántja.
A kevély kéz az Isten.
Azt hittem, szeret. De Ő nem küld jelet, nem taszít el magától. Csak némán néz engem. Nem válaszol.