A negyvenes nő

A megújulás hatalmas erőt hordoz magában. Szétrobban a test, a lélek, az elme. Hatalmas, kifejezhetetlen áttöréseket eredményez egy alapos, mindent szétziláló változási folyamat.

Kacér negyvenes nő állt a széles barna kerítéssor előtt, hatalmas bőröndnek támaszkodott. Gyenge ujját a csengőre tapasztotta, majd erősen megnyomta. Másodpercekkel később hallotta a ház visszhangjában felcsengő dallamot, amely látogatót jelzett. Várt, nézelődött, majd megismételte a csengetést. Az emeleti szobaablakban egy nő tűnt fel: hosszú, vörösesbarna haján játszott a tavaszi szél, köntösét erősen cibálta az ablakkilincs. Csengő hangon leszólt, mindjárt nyitja. Erőnek erejével vágtatott le a csúszós lépcsőn, boldogsága arcára volt festve: nagyon várta a találkozást. Feltépte az ajtót, kirohant, majd ügyetlenkedő kézzel belecsúsztatta a kulcsot a zárba és kinyitotta a fakaput. Ziháltan a világosbarna negyvenes nyakába vetődött, majd hosszú csókot nyomott fehér arcára.
Barátnők voltak. Régen látták egymást, a hiány betölthetetlennek bizonyult az elmúlt években. Izgalmas, már-már feledhetetlen emlékek sorakoztak a tágra nyílt szájak kapujában. Minden szó kimondásra várt, minden pillanat megszentelt volt. De aztán előkerült az ok: egy válás.
A negyvenes válik. Rosszul volt, minden apró nesztelen hibát a saját nyakába akasztott, mondván úgyis ő tehet róla. Félt, gyűlölt hazajárni, nem tartotta a lelkét semmi sem. Nem volt nyomóerő, késztetés, amely arra buzdította volna, hogy alkosson. Nem tett hát semmit, csupán várt. Jól tette.
Most már jól van.Egyedül. Erre várt már mióta. A kimondott szavak új lépésre késztették, döntéshozatala megfontolt, és komoly volt. Változni, változtatni akart. Meg akarta tenni a lehetetlent, küzdeni, formálni akarta az embereket. Felrúgta eddigi, poros életét, és új erővel harcolt tovább.
Nem kell mást tenni, csak küzdeni.

(Ugye érted?!)