Suttog a lámpa, az utolsó szavakat szítja
Ajkam csókra, kezem pofonra állna.
Haragom élesen villódzik szememben,
Szívem mosolya eltűnt bennem mélyen.
Ne félj! Csak kábítalak.
Mosolyom örök, kedvem pusztíthatatlan.
De te csak rettegj, félj a magánytól,
A nélkülem töltött, üres éjszakától.
Tudom, ne mond: hiányzom.
Látom a keserű szádon,
A régen mosolyra görbülő kerek ajkakon,
Nem ül már semmi, csak aggodalom.
Mert én nem otthon vagyok!
Tudom, tudom... én sosem nyugodhatok.
A dunyhám a csókod,
A takaróm a karod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése