Itt fekszik mellettem, lélegzik, érzem, ahogy fel s alá jár a tüdejében a levegő. Hajnal van, a redőny résein keresztül a halovány napfény kelti az arcom. Feleszmélek, a derekamat fogja, elernyedt ujjai lágyan tartanak. Álmodik, de mégis itt van velem, érzi, ahogy pulzál az ereimben a vér, ahogy megmozdulok, még azt is, ahogy a plafont nézem. Átfordul a másik oldalára, elenged, nem akarom, hogy felébredjen, azt akarom, hogy álmodjon tovább. Nyújtózik, szemei kinyíltak, ébren van. A takaró alatt buzgón kutat valami csodát, valami valótlant, eléri a kezemet, a szíve felkiált: megvagy! Rám néz, meglátja a szemem, mosolygok, a számat figyeli, majd ismét a szemem. A pillanat törtrésze alatt magához húz, belecsókol a hajamba, szorosan tart és ígéretet lehel a számra.
Némán fekszünk, most már ő is a plafont bámulja, nézi, ahogy semmi sem történik. Pillanatok, percek és hosszú órák telnek el a világ legszebb és legtávolibb pontján. A csend a takarónk, az emlékek a naptárunk, ha ketten vagyunk, az a mi világunk.
Nincs semmi baj, minden jó, minden így és vele jó.
Némán fekszünk, most már ő is a plafont bámulja, nézi, ahogy semmi sem történik. Pillanatok, percek és hosszú órák telnek el a világ legszebb és legtávolibb pontján. A csend a takarónk, az emlékek a naptárunk, ha ketten vagyunk, az a mi világunk.
Nincs semmi baj, minden jó, minden így és vele jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése