Kávé

Csurran-cseppen a pohár szélén,
aranyfénnyel csillog éjfeketén.
Ím, a félhomály látszani enged,
az akarat elszökött belőled.
Mélyen kortyolsz a fekete lébe,
néha gondolsz, semmit téve
mész tovább dolgodra.
Hátha akad valami késő alkonyra.
Öreg vagy- nézed a visszás tükröt
belé csapsz, vérzel, félsz - széttörött.
Arcképed göröngyös mása darabokban hever
az élet örök játékra nevelt.
Vágyom zúgni le, nyílt titok,
Csorognék a torkodon.
Étlen-szomjan, de együtt
mennyit ér az, ha testünk
hamu és sűrű sötét por,
mely örökre elfed és megtorol?
Tenyérből lágyan hull alá,
eltéve az életet az örök föld alá.
De én nem veled lennék
én csak melletted, érted élnék.
Ott is, akkor is, ha csak
nézhetnélek, nekem elég az.
A kávád csak én vagyok
ha kell, neked megmásulok.
Öreg vagy- a tükör sem másít,
életéved kettős szám, csalfán ámít.
Lennék én minden reggel a sűrű fekete
aztán a füst, a bolygó és a szád közös kerete.
A te szádon távoznék ki és be,
tested átjárnám, csodálnám, nem tenném tönkre.
Imát mondanák, hogy a füst
ne szője be magát a tüdődbe.
Ne öljön, csak segítsen meghalni
hogy az illatot tudjam őrizni.
Míg én élek, nem felejtem az ízt,
a sűrűt, a nedvest, a bántó pírt
amit akkor kaptam,
ha cukortalannak találtattam.
Ha egyszer kemény kávészem törte nyelved,
gyomrod bús haragra gerjedt.
Miattam, értem
hogy ihass, nekem az a keresztem.
Öregek vagyunk- de köt az íz,a pillanat,
a zamat, a cserje, a ködös varázslat.