Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre

Mind gyilkosok és áldozatok vagyunk egyszerre.
Nyers, barbár módon törünk-zúzunk, miközben rendíthetetlenül haladunk a legelérhetetlenebb célunk felé. Mit sem törődve az embertársainkkal, porba tiporjuk őket, mocskosul átgázolunk rajtuk, törtetünk . Gyilkos énünk megjelenik a kapcsolatainkban is: szerelmünk könnyes szemeibe hazudjuk utálatunkat, ezzel pofonként csapva magunkat arcon. Eljátsszuk a mártírt, hősi halált halunk életünk értelméért- ezek mind-mind csak üres, erőtlen szavak, ezt jól tudjuk mi is. Bántjuk a kicsit, a nagyot, a kereket, a soványt, ölünk, gyilkolunk, lelkeket rombolunk. Emberi kapcsolatok szűnnek meg, szakadnak szét- mindez csupán az önző, akaratos emberek miatt. Kérdezhetnénk Évát, vagy akár Ádámot: miért hagyták eluralkodni ezeket a tulajdonságot? Miért zsarnok az ember? Kellett nekik a kegyetlen, rossz szó, a bántás, a düh, a harag? Nyilvánvalóan nem, ám ők ketten is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a megfelelő időpillanatban kimondott szónak ereje van.
Ha téged gyilkolnak, te vagy az áldozat. Viszont ha te gyilkolsz, már nem lehetsz áldozat.
A szerepek pozitív felcserélődése kedvez az emberek kényelmének, és -valljuk be- nem is próbálunk tenni a zsarnokság ellen. Erős védőburkot képzünk magunk köré, kialakítva ezzel a megközelíthetetlenség eszméjét. És ez tulajdonképpen senkinek sem jó, főleg nem nekünk. Csupán kényelmes megoldás. A megfelelő időpillanat azonban, talán a legfontosabb. Egy "nem" képes változásokat hozni, pusztító orkánként lesöpörni a régi, elöregedett érzéseket, újakat, tartalmasabbakat hozni. Ha mindezt alaposan végiggondoljuk, és alapjaiban próbálunk megoldást találni, akkor egyetlen lehetőség marad: nem szabad hagyni, hogy a gyilkos, vagy az áldozat szerepe beérjen. Várni kell, és türelmesen, de tudatosan szemlélni. Minden időpillanatban azon kell dolgoznunk, hogy se a gyilkos, se az áldozat ne jöjjön ki belőlünk, mert sajnos, önmagunknak semelyik sem jó.