Sír

Sétálok. Lábam előtt száraz falevelek élesen karcolják a betont. Lelépek az útról, elsétálok a márványoszlopok előtt, hirtelen elhallgatnak a lépteim. Földes úton csoszogok tovább, a falevelek is egyre ritkulnak előttem. Leszegett fejjel törtetek előre, szemeimből könnyek hullnak alá. Kis kerek vízcseppek zuhannak a föld felé rendíthetetlen... Nehéz a szívem, holnap születésnapod lesz. Nem tudlak felköszönteni, nem adhatok csókot az arcodra, nem foghatom meg a kezed, nem ölelhetlek szorosan át. Csak a hűvös szellő jár-kel még a temetőben rajtam kívül. Mindenhova beférkőzik, gondtalan kúszik fel s alá a sírok között. Én meg csak bámulom, magam elé révedek, miközben gyertyát gyújtok és várok. Várom, hogy elérkezz. Tudod, mindig Te mondtad: én még kicsi vagyok, meg kell tanulnom felejteni. Soha sem felejtelek, soha sem engedem, hogy emléked a szellővel tovaszálljon, soha sem hagyom, hogy megszűnj létezni a világomban. Mindig részese maradsz.
A gyertyák csonkig égnek, viasz pereg az ujjamon, felszisszenek: az emlékek a viaszon keresztül égetnek, marnak sebet a lelkemben. Leesett a viasz a földre, alakja változatlan, s benne rejlik az ujjnyomom. Fejfádhoz lépek, megcsókolom, és földre rogyok. Kiszakad a sírás belőlem.
Kérlek, Istenem, adj erőt, hogy tovább éljek!

Mar az emlékörvény, kiszárad a kezem,
Gyertyalángban füstként száll tova a lelkem.
És csak várok rád.

Virágot szakítottam késő ősszel,
Nincs senki,hogy kisegítsen egy tőrrel.
És csak várok rád.

Emléked sosem hagy el engem,
Izzó vörös foltként hagyott sebet bennem.
És csak várok rád.

Miért áltatom magam? Hisz' te nem jössz többé,
Kezem nem melengeted, mosolyod eltűnt mindörökké.
És mégis csak várok rád.

Szél szárítja arcomat,
Könnyem csorog, nem látja, csak az alkonyat.
És csak várok rád.

Vége van. Mindenki megy tovább,
De arcomon többé nem ugyanúgy játszik a téli napsugár.
És mindig várok rád.