Amint hazaértem a gondolataim dühöngő viharként taszítottak a pokolba. Nem menekülhettem tovább előlük, szembe kellett néznem velük. Valójában semmi értelme nem lett volna a bujkálásnak, hiszen biztos, hogy rám találtak volna.
Nagyon felzaklatott a találkozás. Nem akartam elhinni, hogy valóban létezik szerelem első látásra. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szerelem ez, vagy csak a szeretet hiánya ébresztett bennem ekkora vágyat a szerelemre. Kívánságaim beteljesülni látszottak: minden esti imámban azt kértem az Istentől, hogy küldjön nekem valakit, aki szerethet. Aki mindent elsöprő szeretettel néz majd rám, akinek a mellkasára fekhetek, ha fáradt vagyok. Egy emberért imádkoztam, aki képes lehet elhitetni velem azt, amit a mesékben olvashattam. Azt, hogy létezik szerelem. Eddig még nem kaptam senkit, pedig vártam ám, készültem arra, hogy egyszer csak betoppan majd az életembe. Minden reggel új erővel, hittel, akarattal vágtam neki a munkának, az életemnek. Rendületlenül hittem, hogy a férfi, akit magamban magas, barna hajú, hatalmas zöld szemű férfinak képzeltem, eljön majd, boldogok leszünk a két csodaszép és makkegészséges gyermekünkkel. Aztán este fáradtan, koszosan és végtelenül boldogtalanul sírva újra könyörögtem az álomférfiért. És reggel megint új úterővel csinosítottam magam a nagy találkozóra és reménykedtem. Este megint csalódtam. És ez így ment két teljes évig. Aztán egyre ritkábbak lettek az imák, a hitem is alábbhagyott és lassan már azt hittem, örökké így kell majd élnem. Akkor jött ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése