Valahogy az emberek mindig elsuhannak a többiek mellett. Lázadás nélkül, szenvtelen figyelik a nyomort, a kegyetlen, kínzó létet. Nem figyelnek, nem törődnek. Puszta homályos érdeklődést sem mutatnak az ember iránt, sőt, még inkább porba tiporják.
Most itt ülök az ágyamon, és a számra egyetlen szó akaródzik folyton: köszönöm.
Köszönöm, hogy megtanulhattam, vannak olyan emberek, akik a kegyetlenséggel palástolják gyengeségüket.
Köszönöm, hogy mindenekelőtt megtanítottad, hogy a magadfajtákkal nem érdemes barátságot kötnöm, szavamra nem vagy méltó.
Köszönöm, hogy rávilágítottál, a külső(!)adottságok nem juttatnak szellemileg előrébb, boldogabb, nemesebb életem lehet átlagos külsővel, átlagos arccal.
Köszönöm, hogy rámutattál arra, hogy a kitartóan gyakorolt tevékenységek gyakran meg sem mutatják magukat: lehetsz te száz éve táncos,harcos, teniszező, focista ha tested satnya halmaza nem támogat.
Köszönöm, hogy sírhattam, vádolhattam miattad magam, ezzel baljós fordulatokat előidézve a kapcsolataimban.
Köszönöm, hogy kinevetsz azért, amit én szeretek, tisztelek, pártolok.
Köszönöm, hogy elismered, nem vagyok tökéletes.
Köszönöm, hogy megtanítottál harag nélkül gyűlölni.
Ezek után pedig készülj fel arra, hogy nem segítek, nem vigyázok rád, nem féltelek, nem aggódom érted, nem kellesz többé. Nem játszhatsz velem, nem foghatod a kezem, nem érintheted a szívem, nem mutatok neked többé semmit sem!
Nem tűröm tovább némán, hogy kegyetlenül bánts.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése