Tegnap éjjel kiültem az ablakba, néztem a holdvilágot. A jeges szél tépte a hajamat, az arcom megfagyni látszott. Néztem a hatalmas, elefántcsontszínű holdat,amint az egész eget beragyogja. Lehunytam a szemem, álmodni nem mertem, csak gondolkozni. Töprengeni dolgokon, merengeni. Figyeltem minden neszre, minden apró fuvallatra. Egy lágy szellő simogatta az arcom- azt hittem, te vagy. Kecsesen játszott a homlokomon, majd meglendítette a hajam. Mosolyogtam, pedig nem volt ott senki sem. Békés, csendes pillanat volt.
Kinyitottam a szemem, lemásztam az ablakpárkányról, becsuktam az ablakot és magamra húztam a jéghideg paplant. Ránéztem az órámra: éjfél. Hiszen ez azt jelenti, hogy már másnap van. Elveszítettem még egy napot.
Szélfútta hajam összekötöttem, leoltottam a lámpát és lefeküdtem. A szemeim nem akartak lecsukódni. Egy pillanat múlva neszt hallottam a szoba sarkából, felpattantam, felkapcsoltam a villanyt és kerestelek. Megint azt hittem, hogy te vagy az.
A szobám tele van kisállatokkal: pókokkal, atkákkal meg sok olyan apró állatkával, akikre nem vagyok kíváncsi. Most ők játszottak a figyelmemmel.
Hajnali három: még mindig semmi. Nem jössz, nem írsz. Mire is várok? Minden bizonnyal a csodára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése